2013. július 22., hétfő

Kertekben jártam egy barátnőmmel, aki akkor tudta meg, hogy az egyik telket eladták, és fel volt háborodva.
- Miért nem mondtad, miért nem mondtátok, hogy vegyem meg, egy hónappal ezelőtt, amikor kérdeztem, megvegyem-e? Olcsó lett volna. Igaz, utána meg kellett volna húzzam a nadrágszíjat kissé, de hát lett volna egy telkem! Miért nem mondtad?
Aztán megláttam egy kiskutyát, vidám volt és játszodhatnék. Nagyon megörültem neki és eljátszadoztam vele.
A barátnőm helyett egy másik barátnőm volt velem, és már siettünk ki onnan, mert úgy éreztük, nem kell ott lennünk, baj lehet belőle. Egy kerítés mellett megláttunk egy boltot, és vettünk valamit, mert így lett egy okunk, amiért ott vagyunk. Akkor ment el a terület tulajdonosa és mogorván hozzánk szólt, hogy:
 - Mit kerestek itt? A kutya nem eladó.
Tovább mentünk, egyenesen a kijárat fele. A kutya jött utánunk, mi meg egymás tekintetéből kiolvastuk, szavak nélkül megegyeztünk abban, hogy márpedig kell nekünk az a kutya, ha utánunk jön, akkor az nem lopás. Úgy volt, hogy különböző útvonalon megyünk haza [közel laktunk egymáshoz], ő indul el hamarabb. Elértünk a kapuig, a csaj elment, én meg hívogattam a kutyát. Eljött a kapuig, de nem akart kijönni. Jött a tulajdonos és mondta, hogy a kutya az övé. Én elindultam lefele az utcán, de visszafordultam, mert tetszett nekem az a kutya. Hívogattam és az jött, eljött egész az utca végéig, de onnan nem mert tovább jönni. Ölbe vettem, és úgy vittem egy darabig. Nehéz volt és kezdtem azon gondolkozni, hogy ez már lopás és hogy otthon nem biztos, hogy örülni fognak neki és hol fogom tartani és mivel etetem és jobb lett volna, ha nem csalom el, ha ott hagyom és biztos ki fog nyírni a gazdája, de most hogy vigyem vissza? A gondolatmenet végén megállapítottam, hogy nincs más kiút ebből a helyzetből, meg kell ébrednem, és akkor nem lesz bűntudatom amiatt, hogy elloptam egy kutyát, mert a valóságban nem loptam el semmit. És megébredtem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése