Az évfolyamtársaimmal egy kötelező katonai kiképzésen kellett részt vegyünk, ráadásul háború szimuláció volt az egész és Sófalván történt. Kínlódva meneteltünk fel a havas dombon, próbáltuk tartani a lépést a férfiakkal, mind jól megtermett pasasok, mintha egy hollywoodi film amerikai hadseregéből pottyantak volna ebbe a havas tájba. Brindu késve érkezett, még nem volt átöltözve, úgy kuporgott az út szélén, nehogy észrevegye valamelyik főnök. Odasúgta nekünk, hogy ő nem szeretne beállni, amúgy sincs jó kondiban, fáradt meg minden, biztos nem bírná ki, s még csak az hiányzik, hogy kinyírja valamelyik ellenfél.
Maga a harc gyorsan lement, az izgalomtól nem is tudtam követni, hogy mi történik, én mindig csak egy emberre tudtam koncentrálni, arra, akivel épp harcoltam. Egyszercsak szólt a főnök, hogy kész, vége, indulhatunk. Leereszkedtünk nagy vígan a dombról, s beültünk egy kocsmába. Igazi rusztikus kocsma volt, ahol kaját is lehetett kapni. Mondta valamelyik kolléga, hogy a főnök fizeti a kaját, bármit lehet rendelni. Megörültem a dolognak, és kezdtem mérlegelni, mit kívánok jobban: egy pizzat vagy valami jó kis almás salátát. Ekkor megébredtem, és csalódottan tapasztaltam, hogy se pizza, se saláta nincs reggelire.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése