A dramaturgiás évfolyamtársaimmal voltam [köztük volt egy srác is], bementünk egy boltba, amiből le lehetett menni egy lépcsőn, és lent több kocsma, bulizós hely, pizzázó meg minden ilyen volt. Mindenki megállt vásárolni előbb. A lányok mind vettek egy-egy táskát, egy-egy fülbevalót és valami söröket, aztán lementek bulizni, vitték magukkal a srácot is. Én még nézelődtem, végül kiválasztottam a legszebb táskát és fülbevalót. Ugyanolyan szövet táska meg hozzá illő fülbevaló volt, mint amilyent a lányok vettek, de én szebb mintát választottam. Épp sorra kerültem a kasszánál, mire visszajöttek az évfolyamtársaim, és mondták, hogy megyünk máshova bulizni. Kifizettem, megnézték a lányok, hogy mit vettem, és a következő pillanatban már az utcán voltunk, egy Victor Babes-szerű utcán, valahol fent. Sötét volt, éjszaka, de világított egy égő nem messze. Az aszfalt végig volt karcolva hosszan az úton, és éreztem, hogy a térdem nagy sebességgel végigcsúszik az egyenletlen aszfalton, aztán jött a busz [vagy villamos?], felültünk, és mentünk bulizni. Közben a srác mesélt valamit arról, hogy miért nem volt jó az előző hely, de nem figyeltem rendesen. Nehéz, amikor közben megszólal az ébresztőm.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: évfolyamtárs. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: évfolyamtárs. Összes bejegyzés megjelenítése
2012. május 9., szerda
2012. április 9., hétfő
40
Az évfolyamtársaimmal egy kötelező katonai kiképzésen kellett részt vegyünk, ráadásul háború szimuláció volt az egész és Sófalván történt. Kínlódva meneteltünk fel a havas dombon, próbáltuk tartani a lépést a férfiakkal, mind jól megtermett pasasok, mintha egy hollywoodi film amerikai hadseregéből pottyantak volna ebbe a havas tájba. Brindu késve érkezett, még nem volt átöltözve, úgy kuporgott az út szélén, nehogy észrevegye valamelyik főnök. Odasúgta nekünk, hogy ő nem szeretne beállni, amúgy sincs jó kondiban, fáradt meg minden, biztos nem bírná ki, s még csak az hiányzik, hogy kinyírja valamelyik ellenfél.
Maga a harc gyorsan lement, az izgalomtól nem is tudtam követni, hogy mi történik, én mindig csak egy emberre tudtam koncentrálni, arra, akivel épp harcoltam. Egyszercsak szólt a főnök, hogy kész, vége, indulhatunk. Leereszkedtünk nagy vígan a dombról, s beültünk egy kocsmába. Igazi rusztikus kocsma volt, ahol kaját is lehetett kapni. Mondta valamelyik kolléga, hogy a főnök fizeti a kaját, bármit lehet rendelni. Megörültem a dolognak, és kezdtem mérlegelni, mit kívánok jobban: egy pizzat vagy valami jó kis almás salátát. Ekkor megébredtem, és csalódottan tapasztaltam, hogy se pizza, se saláta nincs reggelire.
2012. január 24., kedd
19
Elköltöztünk egy más városba, mintha valami nyári egyetemre ment volna az egész évfolyamom és nem csak. Ott, egy kék szobához tartozó kis konyhában, amiben egy asztalon kívül semmi nem vol, kiderült, hogy két (román) évfolyamtársam beszél magyarul, ráadásul folyékonyan. Az egyik közülük fel volt háborodva, hogy miket mondtam róluk magyarul, amíg azt hittem, hogy ők nem értik. Én meg fel voltam háborodva, hogy ők eltitkolták előlem ezt az információt.. meg amúgy sem mondtam én semmi rosszat, ha érti a nyelvet, akkor tudhatná, hogy igazán nem mondtam semmi rosszat.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)