42

Egy suliban voltunk egy új városban, valami cserediák dolog lehetett. Egész nap ott kellett lenni, még akkor is, ha délután nem nagyon voltak programok. Délután hirtelen sötét lett és másnap reggelig úgy volt. Kb második-harmadik napom lehetett ezen az új helyen, mert nem tudtam még rendesen az utat hazafele, de megnyugtatott az, hogy nincs messze és hogy van GPS a telefonomon [ami amúgy nincs]. 2 körül éhes lettem, már sötét volt, de elmentem a kantinba, ami a sulinak az egyik terme volt, nem kellett kimenni az épületből, kifizettem a nemtomhány lejt, ettem, majd sétálgattam a sötét folyosókon. 4 körül megjelentek azok az emberek, akikkel együtt utaztam erre a helyre, eszeveszetten szaladtak, mint valami nyolcévesek, amikor kergetőznek, közben meg vigyorogtak, néha hátranéztek. Beültek egy terembe, én is beültem. Megkérdeztem, mi történik, és elmagyarázták, hogy most fognak ebédelni, mindjárt jön a tanárnő, és megkérdi, ki kér ebédet. Ingyen van, ha megvárod a 4 órát, ingyen van. Jött is a tanárnő, egy szigorú szemű fiatal nőci, aki egy ijesztő ráfagyott mosolyt viselt az arcán, testén pedig sötétkék kosztümöt. Tőlem is megkérdezte, kérek-e ebédet, én meg nem tudtam nemet mondani. Csirkecombot ettünk, nagyon kínos volt számomra, hogy minden zsíros, nincs szalvéta, ráadásul már nem fér belém egy harapás sem, pedig még a felénél sem vagyok. Nagy nehezen elfogyott a nagy része, és átsétáltunk egy másik terembe, ahol kézimunkázni kellett. Egy nappal korábban szép, fehér, hópelyhes képeslapokat készítettünk, azok még ott voltak egy panóra tűzdelve. Most a kis patakot [ami alig 20 centi átmérőjű volt és ott húzódott végig a teremben] kellett megtölteni sok-sok vízzel, hogy megnőjön akkorára, hogy az egész terem ússzon, és így megmeneküljön a kis hóember, ami csak vízen tud közlekedni. Ezzel párhuzamosan pedig elindultam haza. [Ez nagyon furcsa volt, mert tényleg egyszerre maradtam ott és mentem haza, mintha két különböző napot egyszerre éltem volna meg.] Nem használtam a GPS-t, de könnyen megtaláltam az utat.

40

Az évfolyamtársaimmal egy kötelező katonai kiképzésen kellett részt vegyünk, ráadásul háború szimuláció volt az egész és Sófalván történt. Kínlódva meneteltünk fel a havas dombon, próbáltuk tartani a lépést a férfiakkal, mind jól megtermett pasasok, mintha egy hollywoodi film amerikai hadseregéből pottyantak volna ebbe a havas tájba. Brindu késve érkezett, még nem volt átöltözve, úgy kuporgott az út szélén, nehogy észrevegye valamelyik főnök. Odasúgta nekünk, hogy ő nem szeretne beállni, amúgy sincs jó kondiban, fáradt meg minden, biztos nem bírná ki, s még csak az hiányzik, hogy kinyírja valamelyik ellenfél. 

Maga a harc gyorsan lement, az izgalomtól nem is tudtam követni, hogy mi történik, én mindig csak egy emberre tudtam koncentrálni, arra, akivel épp harcoltam. Egyszercsak szólt a főnök, hogy kész, vége, indulhatunk. Leereszkedtünk nagy vígan a dombról, s beültünk egy kocsmába. Igazi rusztikus kocsma volt, ahol kaját is lehetett kapni. Mondta valamelyik kolléga, hogy a főnök fizeti a kaját, bármit lehet rendelni. Megörültem a dolognak, és kezdtem mérlegelni, mit kívánok jobban: egy pizzat vagy valami jó kis almás salátát. Ekkor megébredtem, és csalódottan tapasztaltam, hogy se pizza, se saláta nincs reggelire.