eltelt mindjárt két óra, mióta felkeltem, tehát nem emlékszem nagyon világosan
valami vízben vagyok, tengerben, és erősek a hullámok. valaki van még velem, fenn egy emelvényen én pedig le kell ereszkedjek a vízbe valamiért, ő pedig fogja a kezem, nehogy elvigyen a víz. szóval hűvös víz vesz körül, kellemesen hullámzik én pedig tapogatom a lábammal a víz alatt a nagy köveket. aztán kimászok, tovább megyünk ezen a fa emelvényen és megint le kell menjek a vízbe, hogy tudjunk tovább haladni a sziget felé.
Valaki azt mondta, hogy úgy hangzik, mintha egy nehéz próbát kéne kiálljak, és meg akarom tenni és veszélyes, de van aki segítsen :) Meg azt, hogy a víz jelképezheti az érzelmeket - ez nagyon tetszik, mert az érzelmek bizony hasonlítanak a vízhez, nem lehet megfogni, bármilyen formába lehet önteni, ugyanakkor nagyon erősek is tudnak lenni, hullámokban jönni, mindent elseperni, vagy nyugodtan csordogálni, vagy megfagyni...

[...]
juuj épp írtam valami házit és hirtelen eszembejutott egy álom-töredék:
egyik nagyon jó tanár itt Lorientből alaposan lecseszett hogy "mi-am ieşit din mână", hogy rég nem fordítottam és el fogok felejteni és juuj de rosszul esett mert nagyon igaza volt! és annyira tisztelem azt az embert, nem akarom hogy rossz véleménye legyen rólam vagy valami...

és újból álmodtam azt, hogy szerepeltem egy színdarabban és nem tudtam a szövegem. volt nekem gyerekkoromban egy ilyen sokkom a színpadon, fel kell valahogy dolgozzam... hát szóval álmomban megint a "Minden egér szereti a sajtot"-ot játszottuk, de én nem Fruzsi voltam, hanem valaki más. világosan emlékszem hogy néztem ki a függony mögül s láttam a közönséget, mintha nagyobb lett volna a terem a magyar intézetben... és azt se tudtam, milyen jelmezem kéne legyen, mit kell mondjak, mikor kell belépjek a színpadra? egy adott pillanatban félmeztelen voltam és mezítláb és szóltak hogy na menjek! s akkor hamar felvettem egy blúzot valamit, de aztán kiderült hogy még nem én jövök. de sehogy se voltam jól öltözve és nem az én szerepemet játszottam.

hm. a valóságban, gyerekkoromban, meséljem el a sokkot, hátha jól fog esni... lám lám több mint 10-12 éve volt, mégis emlékszem... a "Minden egér szereti a sajtot"-ban én játszottam Fruzsit, a fehér egért (úgymond Júlia megfelelője, ha Veronaban játszódna). s egy adott pillanatban valamelyik nagyobb gyerek (aki az anyát játszodta) nem figyelt oda, nem tudta hol tart a darab és betuszkolt engem a színpadra és súgta, hogy mondjam "Soma! Soma!". De ez a jelenet már lejárt azelőtt. Alaposan megijedtem hogy na most mi lesz. és akkor mit csináljak, mondtam"Soma! Soma!" s reméltem hogy valahogy megoldódik, hogy kijön a másik szereplő és újra előadjuk a jelenetet? De nem jött. A másik meg nem engedett hogy visszamenjek a függöny mögé. Reménytelenül kiáltottam ugyanazt a nevet "Soma! Soma!"... Majdnem elsírtam magam. "Nem jó ez nem így van" fordultam a másik gyerek felé haragos hangon. És erre az egész közönség kacagni kezdett. Biztos nagyon cuki voltam. De ugyanakkor dühös és megszégyenült is. Azért álmodom nagy ritkán, hogy nem tudom a szövegem és mindjárt betuszkolnak a színpadra.

16

A tegnap elkezdtem írni, de aztán valahogy nem jutott idő befejezni, és nem is mentettem el. Nem mintha most több időm lenne, most is mást kellene írjak, máshová, de na.. egy kis kikapcs,és folytat. Az éjjel meg azelőtt álmodtam. Az éjjel csak egy valamit (gondolom, többre nem hiszem hogy volt idő, mert nagyon keveset aludtam - valószínűleg a héten azért álmodtam ilyen keveset, mert nagyon keveset aludtam), azelőtt viszont többet álmodtam. A baj csak ott van, hogy rendkívül fáradt vagyok és voltam, tehát mélyen aludtam, amikor meg felébredtem, szabályosan kiugrottam az ágyból, hogy jézusom én el kell olvassam ezt, meg kell írjam azt, el kell készítsem amazt és még tanulni is kell. Hogy voltam képes három órát aludni??. Na, és amikor így kipattanok az ágyból, elúszik az álom emléke. Megmarad egy hangulat, általában nyomasztó, és egy nemlétező párna, amit magamhoz szorítok, remélve hogy azzal együtt az álmaimat is megtarthatom. De ez nem így működik, sajnos. Na de ez a blog nem feltétlenül álom- vagy alváselméletről szól, hanem leginkább magukról a megálmodott képekről, történetekről, tehát valami álommorzsám csak van, másképp nem tölteném most a drága szesszióidőmet ezzel. Éspedig az, hogy ketten vagyunk, egy lány meg én. Ez a lány közel áll hozzám, a tesóm vagy az egyik szobatársam, nem tudom. Két lakásunk van, épp költözünk az újba, és valaki, egy srác, egy fiatal főgonosz követ, kopogtat, zaklat. Nem akarjuk kinyitni, és félünk, hogy mégis bejön, mert hát elfelejtettük bezárni az ajtót, de ő azt nem tudja, feltételezi, hogy bezártuk, és meg sem próbálta a lenyomni a kilincset. Ha mégis megpróbálja, nekünk annyi. Nem zárhatjuk be, mert akkor eláruljuk magunkat, hogy olyan hülyék voltunk, s nem zártuk be addig. Büszkeség. És nő a feszültség és nő.. és közben.. bent a lakásban.. a könyhában (ezzel a sok ponttal meg a zárójellel is késleltetem a történet végkifejletét, és citerázok a kedves olvasó idegein és kíváncsiságán, pedig igazándiból nem is tudok én citerázni, sőt még furulyázni sem tanultam meg rendesen) na és a fiatal főgonosz az ajtónál dönget, és közben a lakásban.. bent.. a konyhában.. a lány megfog egy kést és uborkát hámoz. Éhes vagyok, készítek valami vacsorát. Szükséges elmondanom, hogy kint nyár volt és déli napsütés, mint gyerekkoromban, azok a tavaszvégi virágosszoknyás kis déli blokok közötti játszadozás közbeni napsütés, amit annyira szerettem. Tehát vegyes hangulatú álom, könnyed, gyerekkorra emlékeztető és nyomasztó, ijedt, mint a legtöbb álmom. Ez kedden éjjel volt. Ma meg egy tisztán nyomasztó álomból riadtam fel, aminek csak a sötét hangulata maradt bennem. Hogy miről szólt, azt meg nem tudnám mondani.