Sófalván voltunk, a tesómmal, néhány baráttal [aki a valóságban nem létezik - vagyis hogy vannak barátaim, csak nem azok, akik álmomban voltak, azok nem léteznek], és mamáéktól elindultunk egyet. Előbb még benéztünk a kis unokatesómhoz, elvettünk onnan valamit és elindultunk. Pár pillanatra rá már változott a helyszín is, az emberek is. Egy nyílt mezőn voltam, közepén egy nagy tóval. Ott volt mamám, az unokatesóm, nagybátyám és még néhány rokon, ezen kívül pedig egy rakás gyerek, olyan 5-13 évesek. Sokan voltak. Aztán egyszercsak rájöttünk, hogy valami idegen erő belemászik az emberekbe, nem szabad hozzáérni senkihez, s ha valakin azt látjuk, hogy furcsán néz ki vagy furcsán viselkedik, le kell lőni. Kicsit mint az 59-es álmom. Kénytelenek voltunk lelőni egy csomó gyereket, közben meg úgy fájt megtenni. Néha lehetett látni, ahogy ez az idegen erő egy óriási kígyó formájában kiugrik valamelyik gyerek hasából és bemegy egy másikba vagy épp a tóba, hogy tudjon aztán meglepni, de elég volt az, hogy az unokatesóm [róla nem vettük észre, mikor lett veszélyes] hozzáért mamámhoz. Nagybátyám mondta, hogy lőjem le őket, én meg csak néztem és nem tudtam, mit tegyek. Akit lelőttünk, az abban a pillanatban el is tűnt, és már csak ők ketten maradtak, mamám és az unokatesóm, nagy mosollyal az arcukon lebegtek a tó fölött [ilyent is tudtak a fertőzöttek]. Mikor rávettem volna magam, hogy lelőjem őket, eltűntek, mintha elmenekültek volna egy más világba, és tudták, hogy bármikor visszajöhetnek értünk.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mosoly. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mosoly. Összes bejegyzés megjelenítése
2012. június 13., szerda
63
Fáztam az éjjel. Ezt onnan lehet tudni, hogy nagyon rosszat álmodtam, ráadásul még a torkom is fáj.
2012. május 26., szombat
56
Egy tó partján voltunk a két lengyeltanárnővel és sok-sok fiatallal. Mindenki hosszú, bokáig érő lenge ruhában volt, nagyon halvány színekben és mezítláb. Kiengedett hajjal, mosolyogva. Táncoltunk és énekeltünk [kicsit olyan volt a hangulat, mint a Wanderlustban, amit a múlt héten láttam], s nem lehetett leállni, mert akkor Ioana csúnyán mosolygott. Mintha kényszerítettek volna a mosolygásra, éneklésre. Olyan creepy volt az egész, ráadásul a fűnek, az égnek, a víznek is mind olyan irreális halvány színe volt.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)